Mintegy 60 évvel ezelőtt, 1962 október 14-én egy amerikai U-2 kémrepülő Kuba felett elhaladva, történelmi jelentőségű felvételeket készített szovjet SS-4 rakétaindító állásokról (San Cristobal közelében). A fényképeken egyértelműen azonosíthatóak voltak az oroszok által odatelepített, nukleáris rakéták indítására alkalmas berendezések. A szovjet rakéták percek alatt elérhették az USA légterét és a földdel tehették egyenlővé szinte minden nagyvárosát (Seattle kivételével). 

Kennedy és az amerikai válságstáb 1962-ben. A kép forrása: LINK

A képeket először a CIA látta, majd elvitték azokat a Fehér Házba is, ahol október 16-án megnézte John F. Kennedy elnök és legfőbb tanácsadója (bizalmasa) Kenneth O'Donnell. Később sorra megvizsgálták a kulcsemberek: Robert F. Kennedy (az elnök öccse és igazságügy-minisztere), Robert McNamara (hadügyminiszter) és Dean Rusk (külügyminiszter). Egyöntetű véleményük szerint: a Kubában kialakított szovjet atomrakéta állások halálos fenyegetést jelentenek az USA lakosságára nézve.

A képek elkészítése után két nappal kezdődő, azaz 1962 október 16-tól október 28-ig, 13 napon keresztül tartó krízis lett a "kubai rakétaválság" (Cuban Missile Crisis) néven elhíresült konfliktus. Az első 6 napban (október 16 és 21 között) a Fehér Ház titokban tartotta a nyilvánosság előtt a kubai rakéták jelentette veszélyt és csak Kennedy legbelső bizalmi köre, illetve a hadsereg tábornoki kara és a flotta - légierő legmagasabb szintű vezetői testülete tanácskozott róla. A fegyveres erők vezetői - különösen Maxwell D. Taylor tábornok (vezérkari főnök) és Curtis LeMay a légierő parancsnoka - mielőbbi katonai támadást javasolták az elnöknek, mégpedig a rakéta-indító állomások levegőből történő azonnali megsemmisítésével, majd a rögtön utána következő, Kuba elleni általános invázióval (hogy később se tudjon Castro újabb szovjet rakétákat betelepíteni a szigetre). Kennedy azonban tudta, hogy egy ilyesfajta támadás azonnali válaszreakciót generálna Hruscsovtól és a Szovjetunió egészen biztosan ellentámadást indítana. (Ennek helyét egyébként Berlinben várták az amerikaiak.) Ezt a bizonyos ellentámadást atomháború követte volna, ami milliók életét kockáztathatta. Ugyanígy vélekedett Kennedy öccse, illetve Kenneth O'Donnel (tanácsadó) és McNamara (hadügyminiszter) is. Ők a legkevésbé sem akartak harmadik világháborút és nukleáris holokausztot. A tábornokok és a CIA vezetői azonban a válság alatt mindvégig az agresszív katonai válaszcsapást sürgették, így az elnökkel való szembenállásuk innentől egészen a Kennedy elleni (egy évvel későbbi) merényletig megmaradt.

A kép forrása: LINK

Végül több szakértő, tapasztalt diplomata és tanácsadó meghallgatása után Kennedy és öccse egy óvatos és "nem katonai" ellentámadással járó megoldást választott. Elhatározták, hogy az amerikai flottával blokádot létesítenek Kuba köré, hogy meggátolják az újabb szovjet rakéták betelepítését, majd megpróbálnak tárgyalni Hruscsovval. A kapcsolat-felvételt azonban végül a szovjetek kezdeményezték, amikor a Fehér Házba eljuttatott ajánlatukban (október 26-án) azt követelték, hogy az USA garantálja Kuba örök sérthetetlenségét és csak ebben az egy esetben hajlandóak rakétáik eltávolítására. Az üzenetet egy riporter (az ABC televízió munkatársa: John Scali) vitte el a Fehér Házba, aki előtte személyesen találkozott Alexander Formin, szovjet diplomatával. Másnap, október 27-én egy újabb követeléssel is előálltak (Hruscsov moszkvai rádióban beolvasott közleményében fejtette ki): a rakéták kivonása csak akkor lehetséges, ha az USA eltávolítja a törökországi PGM-19 Jupiter rakétáit (melyek éppúgy közelről fenyegetik a Szovjetuniót, mint a kubai rakéták az Egyesült Államokat).

Közben a válság hatodik napján (október 22-én) az egész világ értesült a rakétaválságról, amikor Kennedy a televízióban jelentette be a kubai létesítmények felfedezését és a sziget köré létesíteni tervezett amerikai blokádot. Ezt egyébként nagyon óvatosan "karantén" néven emlegette az elnök, hogy tompítsa a lépés háborús jellegét. Az amerikai lakosság azonban így is pánikba esett, a közhangulatot az atomháborútól való rettegés uralta szerte Amerikában.

Innentől a válság három helyszínen folytatódott (és 3 szálon futott): egyrészt a Kuba körüli vizeken, ahová tucatszám tartottak szovjet hadihajók, másodsorban az ENSZ-ben (október 26-tól), ahol Adlai Stevenson amerikai követ vitázott Valerian Zorin szovjet ENSZ nagykövettel a rakéták meglétéről (és szovjet tagadásáról) és végül a Fehér Házban, ahol a háborút kezdeményező és békét akaró "párt" vitázott egymással az elnök környezetében a követendő lépésekről.

A válság október 27-én érte el csúcspontját, amikor egyszerre három esemény élezte végletekig a feszültséget: egyrészt Kuba felett a kubaiak (vagy a szovjetek) lelőttek egy amerikai U-2 -es kémrepülőgépet, másrészt a kubai felségvizek határára értek a szovjet hajók (ahol farkasszemet néztek az amerikai hadihajókkal), harmadrészt pedig Robert Kennedy a szovjet nagykövetségen (Anatolij Dobrinyin nagykövet előtt) előadta az utolsó amerikai ajánlatot (miközben az elnök műsoridőt kért október 28-ra az amerikai TV társaságoktól).

Robert Kennedy (bal szélen) és John F. Kennedy (jobbról a második álló alak) válságtanácskozást tart a kírzis alatt. A kép forrása: LINK

A végső amerikai ajánlat úgy szólt: ha a Szovjetunió kivonja kubai rakétáit, akkor az USA garantálja Kuba sértetlenségét és leszereli törökországi rakétáit is, de ennek bejelentésére csak fél évvel később kerülhet sor (hogy ezt a közvélemény ne hozza összefüggésbe a kubai rakétaválsággal). Ez volt az a "kulcs-pillanat" amikor a válság döntő pillanatához érkezett: Hruscsov ugyanis október 27-én az utolsó válaszút elé érkezett. Végül értesülve arról, hogy Kennedy műsoridőt kért az amerikai TV -ben, melyről azt hitte, hogy egy Kuba elleni invázió bejelentéséről szól majd, döntött: belemegy az alkuba. Másnap, október 28-án délelőtt, a moszkvai rádióban jelentette be a kubai rakéták kivonását (és ezzel a Kennedy által kínált alku elfogadását). A szovjet hajók visszaindultak Kuba partjaitól, a világ fellélegezhetett. Ahogyan Dean Rusk külügyminiszter fogalmazott: "szemtől szembe néztük egymást és a másik egyszer csak pislogott".

A hasonló helyzetek elkerülése érdekében forró drót létesült a mindenkori amerikai elnök és a Szovjetunió mindenkori pártfőtitkára között. Ez eleinte távgépíró kapcsolat volt, majd 1967-től telefonvonal. 1962 november 20-án pedig (a válság lezárulása utáni 23. napon) Kennedy feloldotta a kubai blokádot.

A kubai rakétaválság főszereplőinek sorsa sajnos tragikusan alakult: Kennedyt egy évvel később, 1963 november 22-én lelőtték (látszólag egy Lee Harvey Oswald nevű magányos merénylő, de valószínűbb, hogy az amerikai republikánus vezetés [a CIA -ra és a hadsereg tábornokaira támaszkodva]), Hruscsovot pedig 1964-ben leváltotta a szovjet párt-elit (keményvonalas puccsot végrehajtva). Ám elmondható, hogy 1962-ben világ máig a legközelebb járt egy atomháború kirobbanásához. Napjainkban sajnos a veszély pontosan ugyanakkora, mint 1962-ben (vagy nagyobb).

Harmat Árpád

Karma 2021

Éppen ma van évfordulója annak, hogy 1939 szeptember 17-én a sztálini szovjet vörös hadsereg átlépte a lengyel határt és megkezdte Kelet-Lengyelország lerohanását. (Érdekes egybeesés, hogy ma a lengyelek 90%-a ugyanúgy fél ettől, mint 83 évvel ezelőtt.)

Lengyel lovasság (1939) A kép forrása: LINK

Az Európa szerte meglepetést okozó hadművelet hátterében az 1939 augusztus 23-án megkötött szovjet - német egyezmény, a Molotov-Ribbentrop paktum állt, melynek titkos fejezete (mely nem csupán a két ország megnemtámadásáról szólt) tartalmazta Kelet-Európa érdekszférákra osztását. Ez alapján míg Adolf Hitler Lengyelország nagyobbik részét szerezhette meg (a fővárossal Varsóval együtt),addig Sztáliné lehetett a keleti rész, illetve a finnországi Karélia, a Baltikum és Besszarábia.

A szovjet agressziót persze meg kellett magyarázni a világ számára, ezért Sztálin közleményt adott ki lengyelországi bevonulása után:

„A lengyelországi eseményekre különleges figyelmet fordít a szovjet kormány. … nem várhatja el senki a szovjet kormánytól, hogy közömbös maradjon az ezidáig jogfosztott, most pedig magukra hagyott testvéreik, a Lengyelországban lakó ukránok és fehéroroszok sorsa ügyében. A szovjet kormány ezért szent kötelességének tartja, hogy segítő kezet nyújtson lengyelországi ukrán és fehérorosz testvéreiknek.”

A szovjet "segítő kéz" azonban valójában véres eseményeket hozott a lengyelek számára. Azon túl, hogy keleti tájaikat idegen csapatok vették megszállás alá, el kellett szenvedniük a "Katyini-vérengzés" néven elhíresült mészárlást is.

Kép forrása: LINK

A kegyetlen és aljas vérengzés előzménye a szovjet megszállással kialakításra kerülő hadifogoly-táborok gulagok létrehozása volt, ahová a hazájukat védő lengyel katonákat zárták. A szovjet állambiztonsági alakulatok (NKVD - fegyveresek [a szovjet gestapo és SS]) 1940 szeptembere és 1940 februárja között 15 ezer lengyel katonát, többségében tisztet zártak ezekbe a táborokba. Ilyen tábor volt Kozelszk, Osztaskov és Sztarobelszk falvai közelében. Ezt követően 1940 március 5-én Lavrentyij Berija, az NKVD vezetője levélben javasolta Sztálinnak a lengyel foglyok kivégzését. Levele a nyilvántartásban a 794/B (794/Б) sorszámot kapta.

Sztálin és öt felső pártvezető (Vorosilov, Molotov, Mikojan, Kalinyin és Kaganovics) jóváhagyták Berija javaslatát, aki így kiadta a megvalósítási parancsot. Ennek első lépéseként az NKVD szmolenszki, kalinyi és harkovi vezetői összeültek a mészárlás forgatókönyvének megtervezésére (ez volt a szovjet Wannsee). A kivégzésre kerülők listájára írták fel azt a több ezer lengyel tisztet is, akik hadifogoly-státusz nélkül raboskodtak ukrajnai és fehéroroszországi börtönökben. Így végül 22-23 ezer lengyel agyonlövéséről született döntés a Szovjetunióban, Sztálin jóváhagyásával.

A vérengzés végrehajtása során a listán szereplő lengyel foglyokat gyalog, vasúton (marhavagonokban) és teherautókon vitték a kijelölt titkos kivégzőhelyekre. Öt ilyen lett meghatározva: a katyini erdő, a harkovi NKVD központ, a kijevi állambiztonsági épület, a minszki Lenyina utca 17, illetve még két vitatott helyszín. A holtesteket az oroszok erdei tömegsírokban helyezték el: a Szmolenszk melletti Katyinban, a Tver melletti Mednojében és a Harkov elővárosát képező pjatyihatkai erdőben.

A tömegsírokról először a németek adtak hírt még a háború alatt (berlini rádió közleménye), majd exhumálások kezdődtek. Az áldozatok közt volt egy magyar katonatiszt is, Korompay Emánuel Aladár százados, akit az oroszok tarkón lőttek. A Szovjetunió egészen 1990-ig tagadta, hogy a 23 ezer lengyelt orosz katonák végezték volna ki. Aztán jött a fordulat: a TASZSZ (a Szovjetunió Távirati Ügynöksége) 1990 április 14-én hivatalosan ismerte el, hogy a katyini gyilkosságokért a Szovjetuniót terheli a felelősség.

A kép forrása: reddit.com

Ami a második világháborús eseményeket illeti: A Hitler - Sztálin "barátság" nem tartott túl sokáig. A náci Németország már 1941 június 22-én megtámadta a Szovjetuniót. Az oroszok Moszkva alatt állították meg a németeket, majd a következő évben (1942 végén) Sztálingrádnál kezdtek komolyabb ellentámadásba. A keleti front sorsa így megfordult: a Vörös Hadsereg kiűzte a Szovjetunió területéről a németeket. Lengyelországban azonban újabb aljasságra vetemedtek: Sztálin parancsára visszafogták Varsó felszabadítását, hogy a németek előbb leverjék a legkevésbé sem kommunista szervezésű varsói felkelést. Ezzel lengyelek újabb tízezreit ítélték halálra.

A Lengyelországra jellemző második világháborús helyzet nem csupán a németek de nagyon jelentős részben az oroszok miatt is alakult annyira tragikusan és véresen, ami jelentős részben megmagyarázza a napjainkban is tapasztalható ellenséges lengyel-orosz viszonyt.

II. Erzsébet angol királynő - teljes nevén Elizabeth Alexandra Mary Mountbatten-Windsor - 1926 április 26-án született Londonban és 96 évesen, 2022 szeptember 8-án hunyt el a skóciai Balmoral kastélyban. Hosszú, érdekes és eseménydús élete volt. Halála megviseli Angliát, mert a britek generációinak egész sora szerette a királynőt. R.I.P. - nyugodjon békében! Emlékezzünk rá képekkel és élete rövid áttekintésével.

II. Erzsébet királynő, 1953-ban, 27 esztendősen (Forrás: LINK)

Előzmények: A brit trónra 1936 januárjában VIII. Edward került, aki azonban még ugyanazon évben (1936 december 10-én) le is mondott a koronáról, hogy elvehesse szerelmét, Wallis Simpsont (akit elvált nőként nem fogadott el sem az udvar, sem a kormányzat sem pedig az uralkodást szabályozó brit jogrend). A döntés folyományaként kerülhetett a trónra a lemondott király öccse, Albert (mint VI. György) és annak lánya, II. Erzsébet.

VI. György, aki a második világháború alatt méltó módon lelkesítette országát a németek és nácik elleni harcra, 1952 február 6-án hunyt el Norfolkban. Örököse, utódja, az akkoriban 25 éves, két gyermekes Erzsébet lett, II. Erzsébet néven. Férje: Fülöp herceg 21 éves kora óta állt mellette (1947-ben kötött házasságkötésük óta). Erzsébet megkoronázására 1953 június 2-án került sor a Westminsteri apátságban. A későbbiekben a fiatal királynő még két gyermeket szült, így 1964-re, mint 4 gyermekes asszony képviselhette nemzetét a trónon. Gyermekei: Károly (született: 1948), Anna (1950), András (1960) és Eduárd (1964).

II. Erzsébet összesen 70 esztendőn keresztül ülhetett a Brit szigetek trónján, mely idő alatt képviselte az egységet háborúkban (pl Falkland szigeteki háborúban 1982-ben), belső, családi viszályok alatt (Diána hercegnő válása és halála idején, 1996/97-ben) és nemzetközi konfliktusokban (a hidegháború teljes korszaka alatt). A nép szerette, népszerűsége soha nem ingott meg komolyabban. Most, halála után idősebbik fia, Károly veszi át helyét a trónon, III. Károlyként megkezdve "uralkodását".

II. Erzsébet édesapjával (forrás: LINK)

Az alig 18 éves Erzsébet (forrás: LINK)

Forrás: LINK

Forrás: LINK

Forrás: LINK

Forrás: LINK

II. Erzsébet és fia, az új brit uralkodó: III. Károly (forrás: LINK)

Emlékezzünk II. Erzsébetre fiatalkori képeivel és mosolyával, felidézve életútját! Rest in Peace! Nyugodjon békében!

***

A magyarság története már a néppé formálódásának idején megkezdődött, melynek helyéről, idejéről sajnos nagyon keveset tudunk. Valahol messze keleten, Ázsiában kezdődött minden, majd egyszer csak megindultunk Európa felé és a honfoglalás során letelepedtünk új hazánkban. (Akkoriban a folyók, legelő számítottak, nem a bányakincsek vagy tengeri kikötők.) Rögtön dilemmák sora következett: maradjunk sztyeppei nomádok, vagy csatlakozzunk a keresztény Európához? Ha csatlakozunk, akkor a bizánci kereszténységet válasszuk vagy a rómait? Jól döntöttünk, de nagy árat kellett fizetnünk: ősi rítusaink, vallásunk és szokás-rendszerünk feledésbe merülését.

A Gömbös Gyula vezette kormány (1932). Forrás: LINK

Következett az Árpád-kor, melynek vége meghozta az első úttévesztésünket: a nemesség és nem a királyi hatalom primátusát választottuk, így 1300-ra anarchia lett úrra a Magyar Királyságon. Jöttek az idegen király-dinasztiák: Anjouk, Luxemburgiak, Jagellók, Habsburgok és bár a belső rend helyreállt, a Hunyadiak korát kivéve egy lassú gyengülés vette kezdetét. Újra rossz utat választottunk: a Habsburgok "gyámságát" a töröktől rettegve, mely döntés közel 400 évre hozta nyakunkra az osztrákokat (1526-1918). Így a török 150 évig nyúzott bennünket az osztrák 400 évig.

Voltak történelmi pillanatok, amikor megpróbáltunk "kitörni" Ausztria függéséből, például Rákóczi vezetésével 1703 és 1711 között illetve Kossuth révén 1848/49-ben, de aztán megint jött az opportunizmus és a kiegyezés 1867-ben. Fél évszázadon keresztül "hajóztunk" az osztrák gazdaság oldalvizein (dualizmus kora), élvezve annak ipari és pénzügyi előnyeit, csak közben elvesztettük önálló külpolitikánk esélyeit. Így az első világháborúban a rossz oldalra állásunkat sanszunk sem volt elkerülni. Ezt súlyosbította a Tisza István féle magyarosítási törekvések eldurvulása is (1903-1917), amiért meggyűlöltek (újra) saját nemzetiségeink. (Bár Tisza csak 1903 és 1905, majd 1913 és 1917 között volt miniszterelnök, valójában a kormánypárt vezetőjeként a két időszak között is ő vezette hazánkat.)

A nemzetiségek bosszúja nem maradt el: vezetőik addig duruzsoltak Clemenceau fülébe, míg az egyébként is vesztes (az első világháborút vereségekkel záró) Magyarországot megdöbbentő és vérlázító kegyetlenséggel nem darabolta apró részekre. Ez volt Trianon. Sajnos a XX. század későbbi folytatása sem hozott sikereket számunkra: következetesen álltunk mindig rossz oldalra és választottuk mindig a rossz utat.

Elsők között csatlakoztunk Hitlerhez (az 1933 - Gömbös-féle látogatás alkalmával), majd 1940 november 20-án alá is írattuk Csáky István külügyminiszterrel (Bécsben) a hivatalos tagságunkat a náci országok szövetségében.

Egy aláírás, mely több millió magyar életébe került. Forrás: LINK

Aztán a harcok alatt mi tartottunk ki legtovább Hitler oldalán, mi áldoztuk fel leglelkesebben katonáinkat (és zsidó lakosainkat) és mi voltunk a legduzzogóbbak az újabb vereségért.

Jött a kőkemény kommunista diktatúra Rákosi alatt, mely ellen ugyan fellázadtunk 1956-ban de aztán megalkudtunk Kádárral és egy felvizezett, legyengített "light version" kommunizmust kaptunk egészen 1988-ig. A rendszerváltás anyagilag tragikusan, politikailag viszont reményteljesen indult, ám sikerült ezt is elcsesznünk elrontanunk az 1989/90-ben felépített rendszer fokozatos szétverésével.

Bár 2004-ben csatlakoztunk az EU-hoz, most a kilépést fontolgatjuk (és nosztalgiánkat az egykori Szovjetunióhoz). Az ország fele Putyint idealizálja és hozzá csatlakozna az EU helyett, mely olyan mértékű hiba lenne megint, mint az 1940-es csatlakozásunk a hitleri szövetséghez.

Karma 2021

Üdvözöllek a Karma blogon, mely történelmi témák boncolgatásával tervez foglalkozni! Előbb a névválasztásról: A Karma az én értelmezésemben egy olyan "út" amelyről ugyan letérhetünk jobbra vagy balra de végül úgyis ugyanoda jutunk, ahová eredetileg rendeltetett számunkra. A karma tehát egy út melyen egyszerűen végig kell mennünk életünk során. Egyesek számára ez az út csupa jó dolgot hoz, ők a ritka szerencsések akik folyton sikerekben "fürdenek", mások számára az út kudarcok és boldogtalan időszakok sorozata, néhányunknál pedig egy furcsa kettősség jellemzi, a napos és árnyékos oldal egymásutániságában.

Van, akinek a karmája az, hogy kevesekkel ossza meg életét, de legalább olyasmivel foglalkozva, amit szeret és van, aki a negatívumokat meg sem tapasztalja, annyira gazdag és erős karmát tudhat magáénak. Az én esetemben a karma részben a 2021-es esztendőhöz kapcsolódik: meghatározó volt ugyanis számomra, így az én utam részben az, hogy elfogadjam hátralévő időmre vonatkozó hatásait. Másrészt karmám az is, hogy együtt éljek azzal a tudattal, hogy méltatlan emberre pazaroltam életem első fejezetét [miközben igaz és igaztalan embereket ismertem meg]

Blogom történelmi blog és a magyarságnak is van karmája, mely történelmében lelhető fel. Erről és a világtörténelem érdekességeiről tervezek itt írni. A blog valójában főleg ezért jött létre: a különleges történelmi sztorik kedvéért.